Az állatorvoslás nem csupa rózsaszín máz.
Nem csak cuki cicusokat oltok, és aranyos nyusziknak vágom a karmaikat.

Nap mint nap dacolok a halállal, és néha vesztek...És ez megvisel!
Független attól, hogy tudom hogy nem menthetem meg Isten minden kis teremtményét, de minden alkalommal úgy megyek be a kezelőbe, a műtőbe, hogy elhiszem hogy sikerülni fog.
Az utolsó pillanatig elhiszem, amikor már senki sem, akkor is amikor már reálisan látom, hogy nincs esély a gyógyulásra...

Utána meggyászolom. Nem érzem át ugyanazt a fájdalmat, mint a gazdái.
Ez egy másféle fájdalom...

Nem tudok egyszerűen csak rálegyinteni, hogy ez csak egy kutya volt, mert ez nem igaz. Napokig foglalják le a gondolataim ezek a kutyák, rágódom egy-egy ilyen eseten.
Van, hogy bűntudatot érzek még akkor is, ha nem az én hibámból történt, ami történt. Néha haragot.... Miért nem lehetett hamarabb hozni az állatkát, ha látták hogy nincsen jól. Haragot, mert miért van az, hogy nekem fontosabb az ő kutyájának az életem, mint saját magának...
Kicsit haragszom magamra is, hogy miért nem sikerült megmenteni még akkor is hogyha tudom, hogy nem az én hibám, ha néha veszitek és a halál nyer ellenem...

Gondolkozom azon hogy mit csinálhattam volna jobban, hogy hol hibáztam, hogy hol lehetett az a rész, amin elcsúszott esetleg a művelet. Nem mindig találok részt, nem mindig találok hibát.
Egyszerűen csak ilyen a természet, a biológia.

Aki foglalkozik műtétekkel, sebészettel mindennap felcsattintja a kesztyűt, és mindennap vállalja a kockázatot, hogy az adott kis élőlény, az adott kis szervezet nem úgy reagál ahogy szeretnénk..
Mert beteg, mert idős, mert olyan a genetikai háttere, vagy csak egyszerűen az élet nem szabott ki neki többet.

Hazamenni is ezt megemészteni nem könnyű. Akinek ez könnyű, vagy félvállról veszi az nem tiszteli eléggé se a munkáját, se az  életet!