Aki egynél többször találkozott már velem, az tudja, hogy milyen viszonyban voltam Édesapámmal, tudja hogy állatorvos volt, tudja hogy hirtelen ment el, és még azt is, hogy közös jövőt terveztünk.

Aki kettőnél többször beszélt már velem, az tudja hogy pereskedek, lassan 5 éve.

Aki pedig meghallgatta a történetemet, mind értetlenül állt, hogy egyáltalán ez hogy történhetett meg.

Apukám rendkívül megbecsült állatorvosként dolgozott két helyszínen Budapesten, kollégájával közösen.
Egyik kedden a harmadik kerületi rendelőjéből sajnos nem jött haza. Nehéz még ma is írni, beszélni róla.
A mai napig fel tudom idézni az aznapi ebéd menüjét, el tudom mondani kikkel és miről beszélgettem aznap. Pontosan emlékszem az edzésre, a feladatokra, hogy mit gyakoroltunk aznap. Hogy kik és hogy közölték velem, hogy mi történt. Hogy, hogyan éreztem magam, és hogy mennyire volt hideg aznap este a szoba.
Az egészet visszapörgettem újra és újra, mint egy végtelen történetet...
Furcsa, hogy egyes dolgokra, hogy emlékszik az agy, máskor meg nem jut eszembe mi ment előző nap a tv-ben.

Aznap a Kolléga úr megígérte, hogy segít nekünk. Segít a családomnak. Hogy a praxis menni fog úgy ahogy eddig, elszámolunk úgy ahogy eddig. 
Megígérte, hogy akkor még 1,5 év múlva ( ami akkor még hiányzott az egyetemi éveimből ) együtt vihetjük tovább közösen Apukám álmát.

Én tartottam magam a megbeszéltekhez, elvégeztem időre az egyetemet. TDK-ztam, levizsgáztam, teljesítettem a gyakorlataimat.
Az első évben, mint egy zombi jártam fel-alá. Igazán nem is tudom felidézni mi történt körülöttem 2014-ben...

Eközben viszont a rendelőben lévő kooperációnk teljesen megszűnt,  nemvártan és egyoldalúan.
Hirtelen ott álltam egy működésképtelen kulccsal a rendelő ajtajáról lepattanva, kezemben egy bírósági idézéssel, közös tulajdon megszüntetése címmel.

Vádoltak csalással, lopással, hazugsággal, mindennel amit ki lehetett találni.
Jártam az ügyvédeket, bíróságokat időről - időre.
Míg az évfolyamtársaim kizárólag a szakmára koncentrálhattak, addig engem hónapról- hónapra meghurcoltak a bíróságon.
Szóval 24 éves "gyerekként" bementem a bíróságra, mint alperes. Mintha valamit elkövettem volna, mint valami bűnöző.
Szépen vasalt kiskosztümben végigsétáltam a bíróságon, közben haladtam el rendőrök által kísért bilincsbe vert ember mellett, illetve hangoskodó, balhézó kisebbségi családok mellett.
Majd beléptem a tárgyalóba.... A tárgyalóba ahol a bíróval együtt öt ember állt, öt ember doktori címmel. Vicc.

Nekünk mégsem sikerült egyességre jutnunk, mert a Kolléga úr mind a két rendelőt egyedüli tulajdonosként szerette volna. Kompromisszumra nem volt hajlandó.

Talán az egyik legérdekesebb momentuma az egész ügynek, hogy a Kolléga úr ügyvédje, maga az Állatorvosi Kamara Etikai Bizottságának a tagja. Mai napig nem értem, hogy ezzel a tiszttel, hogy védhet egy állatorvost egy állatorvossal szemben. Rejtély... 

Elmondás alapján Édesapám legjobb barátjáról beszéltünk, mikor a Kolléga úrról beszélünk, ő mégis ahelyett, hogy a tényekre koncentrált volna a tárgyalások alatt, folyamatosan arra koncentrált, hogy Édesapám magánéletében turkáljon.
Illetve minden alkalommal megtudtam magamról valami újat.

Például, hogy Apukám csalódott volt, mert engem nem érdekelt eléggé az állatorvoslás. Igazából nem is akartam állatorvos lenni.
Mind tudjuk, viszonylag könnyű egyetem, már - már OKJ-s tanfolyam szinten megy a képzés, szóval ha már ott voltam, meleg volt és a társaság se volt rossz, hát elvégeztem. Ez így megy.

Majd megtudtam, hogy a pereskedés alatt még jól is járok, mert kezdőként, nem tudnék megélni, hisz senki nem hozná hozzám az állatkáját.
Ez amúgy aranyos kijelentés volt az elején, de azóta évek teltek el.
Hány kanülálás után lehetek haladó? Hány lépkivétellel a kezemben mondják majd azt, hogy már nem kezdő? Hány helyes diagnózist kell felállítanom, hogy ne csak az idősebb kolléga állatorvosi tudása lehessen elfogadható?

Talán a legcsúnyább dolog amit valaha hallottam, az a mondat volt, hogy a Kolléga úr megdolgozott a rendelőkért, nekem csak az ölembe hullott.

Senkinek, soha ilyen ölébe hullást nem kívánok. Nem kívánom senkinek se, hogy keddről- szerdára más szemmel kelljen a világra néznie, hogy egy nap alatt nőjön fel. Hogy évekig keresse önmagát.

Az évek során kerültek elő hamis papírok, megbukott állítások, megkérdőjelezhetetlen igazságtalanságok.
Végül bármennyire is nem szerettem volna, nekem ítélte a bíróság azt a rendelőt ahol Édesapám összeesett.

Érthetetlen számomra, miért szerette volna a Kolléga úr is a XI. kerületi rendelőt.... Hisz a Kolléga úr jobban kötődött a III. kerületi rendelőhöz, praxisa, lakhelye alapján.

Végül átvettem a kulcsokat 5 év után.
Egy végtelen lelakott, jelen állapotában használhatatlan rendelőt kaptam kézhez, hiába volt a kitétel, hogy leltárral együtt adja át a helységet a Kolléga.
Leszakadt polcok, nem működő orvosi műszerek, kizsigerelt állapotok. De a leltár stimmelt!

Elengedtem... Mint ahogy sok mindent az elmúlt 5 évben.
Kezdve, hogy szidták és rágalmazták Édesapámat, a családomat, engem, a hivatásomat.
Elengedtem, hogy nem kaphatom meg azt a rendelőt, amiért Apukám annyit küzdött, ahol együtt dolgoztunk annak idején.
Elengedtem a lelakott állapotokat, elengedtem mindent.

És most elengedem, hogy mikor a mai napon megláttam a rendelő ajtaját, ki volt rá függesztve, hogy a rendelő átköltözött, a háztömb MÁSIK OLDALÁRA.

Igen.... Szerencsére a rendelő "bővül" és átköltözik.
Szóval állatorvosi praxis szempontjából lett egy értéktelen ingatlanom. 

Furcsálltam is, hogy nem volt feltüntetve sehol az interneten, hogy bezár a rendelő, de naiv vagyok. Hittem benne, hogy akkor ezt a részt kiküszöböljük, és legalább ezzel nem lesz nehézségem. 
Ehhez képest egy kis hitelrontás, a kezdő, ügyetlen állatorvos személyében, nagyjából ajándék lett volna....

Csak annak örülök, hogy ezt Édesapámnak már nem kellett végignéznie... Mert meghasadna a szíve.