Tudtam, hogy fájni fog, és hát fáj is.
Ezért halogattam. Sajnos, mint ahogy az elmúlása, most az írás is fáj.

De nem fogom beletaszítani magam az önsajnálat legmélyebb bugyraiba, mint mikor legutóbb hat évig sajnáltam magam a feldolgozatlan gyász miatt.

Nem sajnálkozom, mert azt sajnálnám, ha nem történt volta meg.
Ha Daeron nem lehetett volna az én kutyám.

Több időt éltem vele, mint nélküle.
Nehéz elképzelni ezt az életet úgy, hogy más nincs többé.
Több volt, mint a kutyám. A lelkem egy darabja volt.

Vigyázott rám, mikor senki más, ott volt, amikor senki más. Mindenhova elkísért átvitt, és a szó legszorosabb értelmében is, az elmúlt tizenhat évben.

Az utolsó pár hónapban igazán szimbiózisban töltöttük. Jobban szerettem őt nyugdíjasan, mint mikor minden érmet megnyert.
Teljesen egybe forrt a mi kis életünk.
Az utóbbi pár hónapban már nem tudtam elmenni egy pohár vízért úgy, hogy ne követett volna.
Olyan lett, mint egy boldog kölyökkutya. Aki két dologgal törődik, azzal hogy mindig ott legyen mellettem, és hogy folyamatosan ehessen.
Mindkettőt megpróbáltam biztosítani számára.


Egy hónapja derült, ki hogy a bal orrjáratában 3 cm körüli daganat van.
Mikor elkezdte visszafele szívni a levegőt, tudtam, hogy nagyobb gond lesz, mint egy megfázás. Vártam a szövettant, ugye hátha csak egy polip, de nem az volt. Rossz indulatú carcinoma.
Leírhatatlanul levert a víz, mikor megkaptam a diagnózist. Az igazi, most mi lesz velem állapota.
Mert belül tudtam, hogy ez mit jelent.
Három hónapot jósoltak neki kemoterápiával együtt.


Itt elkezdtem átalakítani az életem, hogy még jobban hozzá igazodjon.
Lemondtam a munkáimat, alig mentem el itthonról, csak ha nagyon muszáj volt. 
Arra gondoltam, hogy a legjobb amit tehetek, ha egész nap csak nézzük egymást, amíg megtehetjük.
Nem csak nekem volt ez a véleményem, hanem neki is. Azért kellett néha elmennem pár órára itthonról kötelező jelleggel, mert nem volt hajlandó aludni, ha itthon voltam. Csak jött utánam, és nézett. Nem akart elveszíteni egy pillanatot sem, mint ahogy én se. De nem volt megoldás az, hogy nem tud pihenni.

Nem akartam kitenni a kemoterápiának.
Megkértem mindenkit a környezetemben, hogy ne hagyják, hogy önzőségből kínozzam, csak még pár plusz napért.

Bíztam benne, hogy ha elhiszem, és karbantartom a betegségét, akkor tovább maradhat velünk.
Kerek egy hónapot volt velünk a diagnózis után. 

Először csak elvesztette a szaglását, szóval szimatszőnyeget, és lickmatet vásároltam neki, hogy esetleg trenirozzam ameddig csak tudom a szaglását.

Majd nem sokkal később szédelegni kezdett, és az én tökéletes, mindig erős kutyám álló helyzetből elesett.
Majd elkezdett epileptiform rohamokat pródukélni. Sokszor láttam már hasonlót, de a saját kutyámtól még megszorítóbb látvány volt. Szerencsére volt itthon végbélkúp ilyen esetre, bár nem neki szántam :( 
Ezután folyamatosan extrém fájdalomcsillapítókat kapott, Amerikából rendelt csoda szereket, és mindent amire egy apóbetűs rész is utalt, hogy jobban lehet tőle az állapota.


Az első csúnya rohamára egy hétre, nagyon erős rohamot kapott. Sose estem még annyira kétségbe, mint akkor. Akkor igazán gazdivá váltam, mert csak remegni, és sírni tudtam.

Ott elköszöntünk egymástól. Nagyon nehezen jött ki a rohamaiból. 5x-s adag gyógyszerrel se tudott megnyugodni. Mikor kijött a helyzetből, a hátsó két lábára nem tudott felállni.

Reggelre jobban lett. Ő megint erős volt és küzdött. De tudtam, hogy hamarosan el kell engednem.
Megbeszéltük, mi mindent is csináltunk együtt.
Kezdve attól, hogy nem jöhetett haza, mert nem engedték a szüleim, azon át, hogy mindent is szétrágott, mikor fiatal volt.
Hogy, nem engedte be a saját anyámat a szobába, hogy ott volt legszebb pillanataimban, és a legmélyebb depresszióimban is. Elkísért iskolába, végig velem ült a padban az egyetemen, majd elkísért dolgozni.
A szerintem vicces, mások szerint ijesztő személyisége miatt kirúgtak az első munkahelyemről. Majd visszavettek, és újra jöhetett velem. Elkísért egy idegen városba, mikor nem volt jobb ötletem az életre, és végig ott volt velem, mikor talajvesztett voltam. Mindig tudtam rá támaszkodni. Ő volt az élő önbizalmam és magabiztosságom.

Szóval, mikor kiderült a betegsége az volt az első önző kérdésem, hogy ki vagyok én nélküle??
A második, ami felmerült, hogy én nem akarok abban a világban élni, ahol ő nincs.

Mindenki viccesnek ítélt meg, de én komolyan nem láttam őt öregnek. Nem láttam őt ősznek, csak ezüstnek.

Tíz éves koráig aktívan versenyzett, majd mikor nyugdíjaztam, nekiállt megtanulni egy új sportot, és megtanulni az obedience alapját, és elindulni életünk első kutyás futóversenyén.

Folyamatosan együtt voltunk, végigjártuk Európát, és még az utolsó hetekben is aktívan jött velem kirándulni.

Szeme mindig csillogott, és sose láttam őt fáradtnak, vagy hogy ne lenne tettre kész.
Augusztusban kihordott egy vestibularis szindrómát, amit a napi tornákkal, olyan szinten tudtunk fejleszteni, hogy se fej oldaltartás, se szédülés nem maradt vissza nála.
Az utolsó két napig aktívan tornázott, hogy ne sorvadjanak le az izmai.
Tavaly véletlenül eljött velem egy 17km-es túrára. ( Isten látja lelkemet, nem tudtam hogy annyira megyünk)
A miniatűr térd arthrosiát is egy medencés buli alkalmával szerzett sérüléséből szedte össze 14 évesen.

Tényleg hittem, hogy még van időnk.

Az utolsó két napban elment az étvágya, itt tudtam hogy ez az utazás lassan a végéhez közelít.
Nem tudott már nyelni rendesen. Nem tudott inni, egyszerűen a vízestál felett állt, de nem ment neki.

Az utolsó este már nagyon lihegett, és nagyon rosszul érezte magát.

Kint aludtam vele a kanapén, és mindketten tudtuk, hogy ez az utolsó közös bújásunk. Egész éjjel rosszul volt, mikor véletlenül elaludtam egy kicsit, azt álmodtam figyelem mikor áll le a légzése.

Nem tette meg nekem ezt a könnyebbséget, sajnos másnap saját döntésemre el kellett vinnem eutanáziára.

Mindenki rémálma, és sose volt előttem ez a kép, hogy búcsúznunk kell. Tudom, hogy tizenhat éves volt, és ez nem reális. De hinni akartam az örökkön-örökkében.

Sosem tapasztaltam olyat, mint nála, pedig sajnos már ment el a kezem között többször kutya, mint kéne.

Nem üvegesedett ki a kis tekintete. Maradt "benne" élet, akkor is mikor a kicsi szíve nem vert már.

Na most tudom, hogy ebben semmi orvosi nincs, de nagyon nehezen tudtam otthagyni. Egyszerűen úgy éreztem még ott van velem. Amíg nem takartuk le őt, nem hittem el hogy vége van, és hogy ott kell hagynom őt egyedül. Nem akartam, hogy féljen.

Tudom, már nem fáj neki semmi. Méltósággal mehetett el, nem lógot hetekig infúziókon, és a hét elején még vidáman sétált Kamaraerdőn.

Úgy érzem, akkor ment el, mikor biztonsággal rábízhatott másra. Mikor már úgy érezte nincs dolga, és nyugodtan pihenhet.

Nagyon remélem találkozunk még, hiszek benne hogy az ő kis lelke leszületik még hozzám ebben az életben <3

Nincs már bennem semmi kérdés, egyszerűen csak nagyon hiányzik.

A napi rutinjaink, az Ő terjedelmes aurája. Kiürült a ház. 
Én pedig nehezen vagyok egyedül, és szorít minden ami szoríthat, és gyomoridegem van reggelenként.

Remélem lassan lelkem lezárja ezt a bizonytalanságot, és könnyebb lesz nélküle, mégis vele élni tovább <3

Ha még nem sírtatok volna eleget, akkor javaslom meghallgatásra, a közös számunkat