Talán most iíromrom meg, mert még friss az élmény...
Jelentkeztem egy elvonulásra....Életem első elvonulására. Voltak már jóga táborok, meg hasonlók, de ilyen még sose.
A jelentkezésnél az első kérdésem az volt, hogy jöhet e kutya...
Ugyan be volt telve a jelentkezők sora, mégis úgy alakult, hogy lett helyem az eseményre, de kutya nem engedélyezett.
A válaszom váratott magára két napot es két éjt ... Nem tudtam azonosulni azzal, hogy teljesen egyedül menjek bárhova is, hogy nem lesz ott egy kutyám se. Hisz ha valaki megkérdezi, ki vagyok én, mi az én minőségen ebben a világban, akkor az a válaszom hogy kutyás lány.
Ostoban hangozhat, de nekem ők a komfortzónám, a megnyugvásom... Akkora támasztékot jelentenek nekem, hogy ezzel az egy mondattal, hogy nem lesznek ott, mintha kihúzták volna a talajt a lábam alól.
Hiszen még ők se “fogjak a kezem”... Az egyedüllét, az elhagyatottság érzés hatalmas bennem.
De rávettem magam, megugrottam a feladatot. Így nulla kutyával felszerelkezve érkeztem hétfő reggel Pilicsabára...
Alapvetően még az úton se fogtam fel, hogy most mi lesz. Nem volt bennem elvárás, még félelem sem, mert az igazi valóm nem fogadta fel, hogy most pedig három napig feladatom lesz magammal... Csak azt nem tudtam milyen, és mekkora...
Az első felismerés az volt, hogy nem is vagyok annyira extrovertált, mint ahogy azt mindig is beállítottam....
Mert sokat beszélek, és hangosan... de mögöttes tartalmat nagyon keveset osztok meg magamról....
Sokszor bújok a szarkazmusom, és a mosolyom mögé, ami alapvetően szórakoztat engem, és jobb napjaimon másokat is. Ám lehet nem a legjobb módja életem legnagyobb szenvedéseinek és drámainak ezen fajta kifejezése, hisz ki venne komolyan, mikor még én se veszem saját magamat.
Mondjuk a szarkazmusom marad, maximumom megpróbálok néha komolyabb lenni, talán sikerülni fog, a mosolyomat pedig nem adom semmiért, de megengedem magamnak a sírást is.
A masodik nap, elkezdtem megtalálni a helyem a csoportban, és a térben.
Archetípusokkak dolgoztunk, állítottunk.
Na ettől mar tényleg féltem.... szóval nem véletlen odáztam el mindig a családállítást is. Ez valami olyan felettes dolog, amit nem voltam kész befogadni.
Ugye egészen addig amíg ki nem derült a napi feladat.
Hat állítás és egy egésznapos munka volt mögöttünk.
Nehez leírni az érzést... Először segítő voltam sok-sok körön át, sok-sok minőségben... Es sikerült igazan segíteni, igazan csatornának lennem. Nem vetítettem rá mások állítására a saját életemet. Ezt igazán hatalmas dolognak éltem meg.
Féltem hogy fogom-e tudni a dolgom a folyamatokban. Mikor odakerült a sor nem volt benne kérdés többet.
Nem volt kérdés, mikor érzek bénultságot, mikor érzek dühöt, és mikor kell feldúlnom az egész világot.
Volt egy nagyon nehéz szerepem, ami olyan szinten nem éreztem a sajátomnak, hogy nehezen raktam le a folyamat után.
Egy olyan személyt hívott be a tér, aki szigorú, megbocsátáshoz köze sincs, szeretetet nem tud adni.
Az állítás után percekig döbbenten álltam, és próbáltam levetni a szerepemet, es egyszerűen nem tudtam. Nem akart engedni, mintha kicsit azzá a személlyé váltam volna. Magával kerített az a letargia, amit a szerepem hozott. Ez volt az első olyan megélés, ami előtt értetlenül álltam, bűntudatot éreztem, amiatt ami nem is én vagyok.
A sajat állításomat próbáltam elkerülni, tolni ameddig csak lehetett. Nagyon nagy félelmem volt, hogy nekem nem lesznek érzelmeim, féltem tőle, hogy nem tudok sírni, nem tudok megélni. Hogy csupán csak önmagam paródiája leszek. Féltem, ehhez nincs még eléggé nyitva a szívem.
Szóval beálltam a saját körömben, a saját énjeimmel.
Bent álltam,körbenéztem, és nem találtam a helyem, nem éreztem semmit.
Elveszett voltam a saját archetipusaim között. Pedig mind én vagyok. A sok én között voltam, igazán egyedül.
Nem tudtam csatlakozni, mosolyogtam, ahogy szoktam, táncoltam ahogy szoktam, majd szépen lassan összetörtem észrevétlenül, ės hirtelen ahogy szoktam....
A kislány énem eltűnt a térből... Egy, az asztal alatt, magányosan haldokló én. Amint közelebb léptem hozzá, tudtam hogy itt valami elindult. A folyamattal együtt a könnyeim is csak áramlani tudtak, és végeláthatatlanul zokogtam.
Siratattam a kislányt, sirattam a múltat, azt a kislányt akit túl hamar hagyott magára az élet. Akit túlságosan is sajnáltam, akit védtem, aki az áldozat szerepet felvéve, nem engedett igazan felnőni.
Az az egy járt csak a fejemben, hogy engem mennyit bántottak akarva, vagy akaratlanul. Az, hogy vajon lehetek-e úgy szeretve valaha, mint ahogy anno az a kislányt szerették, még az arany békeidőkben.
Sajnáltam magam, sajnáltam a kislányt. Nem tudtam mást csinalni mint zokogva ölelni. Azzal a szeretettel, ahogy még sose fordultam felé.
Majd mikor picit oldódott ez a feszültség bennem, megláttam hogy a feleség minőségem, a sarokban egyedül haldoklik.
Alig tudtam felsegíteni, erőtlen volt, es holt.
Akármennyire szerettem volna, nem tudtam Őt felemelni. Az énem, mint társ elbukott.
Ekkor döbbentem rá ténylegesen, hogy saját magam iszonyat korlátja vagyok. Hallottam ezeket a szavakat már mástól, olvastam is róla rengeteget, de sosem éltem, még meg ezt az állapotot.
Hogy amíg a kislányt szánom, istápolom, addig sose lesz a kislányból nő.... és a kislány és a feleség sosem fog tudni kapcsolódni.... Soha !
Majd belémfutott a felismerés, hogy magamra mindig gyermekként, kislányként hivatkozom.
De egy csorba, árva kislányt sose fognak nőként szeretni. Szánni fogják, talán picit felemelik, de aztán mennek tovább, otthagyva őt az ürességbe, a saját poklába.
Itt tört fel bennem a második instant bőgés, és vigasztalhatatlanság.... Hogy mit teszek magammal !?
Vajon ezt más is látta-e annyira triviális, vagy csak az én szemem volt vak?
Visszajelzésekből az archetípusaim keresték az apai minőséget, tökéletesen ráéreze a hiányosságaimra.
Megérett bennem ezzel a pillanattal valami.
Szakítanom kell a hét éves gyászommal, ami néha még mindig annyira éles és közeli, mintha tegnap történt volna. Az az napi beszélgetéseket, eseményeket, mindent !! le tudok pörgetni arról a napról.... szinte percre pontosan.
De ezennel köszönöm nem szeretnék többé ragaszkodni a filmemhez! Nem élhetek önmagam szürke árnyékában, nem élhetek egy idealizált múltban.
Fel kellett nőnöm anno keddről - szerdára, de ezt csak a külső, erős amazon énem tette meg, közben a belső gyermek aki bennem lakott vele halt.
Attól mert nem hagyom cserben, többe nem sajnálom naphosszig, mert nekem is van életem, nem csak a múltamnak. Új, a múltbeli kislány nem élhet többé helyettem.
Szeretnék új minőségekhez kapcsolódni.
Lehet nem véletlenül nem érik meg bennem a gyermek iránti vágy kérdése sem.... Hiszen egy kislány nem vállalja fel egy élet felelősségét.
Hogy tudna ilyen minőségben kapcsolódni, szeretni, hisz még ő is kapni szeretne, miből adna akkor át?
De kijelentem, tudtat legigazibb valójában, hogy eddig ugyan tagadtam a felnőtté válás intézményét, de mától elfogadom, sőt kívánom, hogy rendes felnőtt életem legyen.
Sose derült ki számomra, hogy mennyire sajnalom önmagamat... eddig....
Az utolsó nap az erővel dolgoztunk....
Voltam tehetetlen anyag, akibe belerúgtak, átsétáltak, letaposták, néha felemelték, néha ápolták. Minden egot mellőzve kerültem a teljes tehetetlenségbe és elfogadtam, hogy ez a szerepkör olyan áramlást hoz, ami majd éppen alakul a térbe.
Nem vártam tőle semmit, csak történtek a dolgok.
Hol ölelést, simítások kapta, hol pofont, és ez így volt jó.
Nem éreztem, hogy most ennek a folyamatnak ellen kellene állnom.
Aztán megkaptam a pusztító erő szerepét, és rájöttem hogy sokkal több energia, erő és kitartás van bennem, mint amennyit eddig gondoltam.
A megtartó és építő erő témakörben is visszajött ez a motívum.
Mint egy búgócsiga nem tudok leállni, iszonyatos sok feszültség van bennem.
Hál ég agressziót picit sem éreztem. Dühöt se... igazából vártam, hogy valaki olyan szinten próbáljon meg lenyomni a földre és otttartani, hogy feszegethessem a határaimat, de ez nem történt meg. A folyamat végén lefeküdtem a földre, bámultam a plafont, csak két dolog járt a fejemben.
Bűntudat, az erőm és az energiam végett, hogy hogy lehet annyi amennyit életben nem gondoltam, hisz számomra ez a természetes.
A másik, hogy annyi energia maradt bennem, amit nehezen tudtam lecsitítani....
Hosszas percek teltek el, hogy feloldjam magamban ezt az állapotot.
Hogy az erő és az energia nem rossz dolog.
Így hazatérve már büszke vagyok rá, de a helyszínen megijesztget az érzés. Pedig soha semmi rosszat, vagy másoknak ártót nem tettem. Legalábbis nem akartam, az biztos.
Megéltem az elvonulás alatt a nőiességemet, amit eddig oly kevésszer mertem. Lehetek szexualitás nélkül is nő, a mozdulataim tükröznek és visszaigazolnak. Olyan áramlatokban volt részem, amit mint érzés nem tudok leírni... Egyszerűen csak gyönyörű volt, ahogy a test mindig tudta merre mozduljon.
A három nap alatt alig beszéltem, a feladatokban csak a testem adott visszajelzést a külvilágra.
Olyan érzelmeket tudtam vele kifejezni, amit még soha.
Tudtam őszintén ölelni, amivel a való életben gondjaim vannak, el tudtam fogadni az érintést másoktól.
Nem tudtam félrebeszélni, nem tudtam a szarkazmusomból gondosan felépített álarc mögé bújni.
Ami nagyon belém égett, mint instrukció: - Úgy mozdulj, ahogy most a legigazabb.
Ennek a mondatnak felbecsülhetetlen energiája van. Legalábbis számomra.
A test nem hazudott, végig futott egy érzés, és már bent is volt a térben, amire mások reflektáltak, és az egészből így lett egy gyönyörű tánc, máskor rituális dobogás, vagy bármi amit épp a tér magához hívott.
Az, hogy az elakadásaimon ennyit sikerült dolgoznom ilyen rövid idő alatt az döbbenet, mondhatnám ámulat.
Főleg, hogy nem is voltam kristálytisztán képben azzal mi is a gondom, mikor amúgy alapvetően szuper életem van, és köszönöm szépen nagyon szeretem. Csak nem találtam azt a pici esszenciája, amihez talán most sikerült közelebb kerülni.
Amire nem voltak szavak, arra voltak mozdulatok, amire az sem volt, arra volt belenyugvás.
Ezek a gondolatok, érzések, amik felmerültek bennem, még biztosan tovább bontakoznak majd.
ezek az élmények és tapasztalások, még most mint egy pici bimbó, ami meglátjuk hova fejlődik,
Ellenben már nem szeretnémsaját magam jegesesőjeként szétverni ezt a csodát. Nem akarok többé saját magam ellensége lenni.
Végül egész jól sikerült boldogulni egyedül, kutyusok nélkül. :)))
