A bejegyzés aminek sose szabadott volna megszületnie....

2014. április 18. 20:38 - Dalma91

Tudtam, hogy eljön ez a nap. Azt is, hogy így fog eljönni. Csak azt nem, hogy ilyen hirtelen. Felkészületlenül.
Tudtam azt is, hogy fájni fog. De azt, hogy nem múlik, és ilyen erősen szorít majd arra sosem gondoltam.

Azt sose tudtam volna elképzelni, hogy édesapám megöregszik, kockáspokróccal a hátán, hintaszékben ül, vagy bottal csoszogva járkál fel-alá.
Ő sose volt olyan, aki csak úgy megül. Aki nem csinál semmit.
Erőn felül éjjel-nappal dolgozott. Nem a pénzért, neki az állatorvoslás már több volt mint munka, vagy hivatás. Hobbi volt!


Nem volt olyan vasárnap, hogy ne csörgött volna a telefon, ő bármi történt rögtön ment.
Rendszeres karácsonyi program volt a macskakezelés a fadísztés után.

Illetve senkit nem engedett ki a rendelőből egy-két jó szó nélkül. Megkérdezte, hogy van az illető.
Lehet, hogy ő  nem csak az én apukám volt, hanem sokaké. 

Az élete volt a rendelő, hogy amit csinált azt jól csinálja.
Már csak egy álma maradt hátra, amit nem tudott beteljesíteni. Hogy közösen dolgozzunk. Hiába mondogatta mindig, hogy "csak végezz már", nem tudtam tanulmányaimat időben befejezni.

Valahogy mélyen, legbelül éreztem hogy sose jön el az A nap, amikor mi együtt fogunk praktizálni. Nem tudom mért. Nem hiszek a karmában, semmi hozzá hasonlóban. De lehet hogy az ilyet az ember a zsigereiben érzi.

Jobban belegondolva utolsó percében is Édesapám csak tanított. Sose engedte, hogy ne dolgozzak meg azért amim van. Nem engedte, hogy amim van az csak úgy az ölembe hulljon. Mindig mindenért meg kellett küzdenem, mert neki is meg kellett!
Szóval valahogy a munkásságát folytatni kell. Mert ő sose hagyná abba! Át kell vennem azt, amire azt hittem még rengeteg időm lesz. Nem szépen lassan, hanem keddről-szerdára. Ami nagyon nehéz. Káoszt látok csak magam körül, és a kiutat egyenlőre még csak sejteni sem sejtem.

Abban bízom csak nagyon, hogy egyszer csak hangyányira is meg tudom majd közelíteni az ő tudását.
Rengeteget szerettem volna tanulni még tőle. Emberileg, és szakmailag egyaránt.
Én még nem készültem fel az életre. És most kénytelen leszek, valami olyan újba belevágni, amit egyedül kell megtanulnom.Nem élhettem azzal a "luxussal' hogy majd Ő megtanítja az életet.

Most úgy érzem egyedül vagyok, pedig sokan vesznek körül. Sajnos az ő szerepéhez soha senki nem fog felérni, mert a mi kapcsolatunk különleges volt. Nem szappanoperába illő volt, csak szimplán belül éreztük, hogy különleges.

Mintha maga helyett küldené, még utolsó nap a bankba leelőlegeztünk egy kiskutyát. Nem akarta, hogy ide még egy kutya jöjjön, de én nagyon. Mindketten tudtuk, hogy nincs szükségünk még egy kutyára. Valahogy mégis belegyezett. Bármennyire is nem hiszek az efféle dolgokban, de pont azon a napon.... Nem előtte....Aznap.

Még írtam ezt a pár sort összetörve, könnyek között, addig is háromszor csördült meg a telefonja. Mert nem csak a családja szerette őt, hanem az egész környezete,

Végül mégiscsak úgy gondolom, hogy egy katona is a csatatéren szeretné hogy utolérje a vég. Nem "ágyban, párnák közt".
Édesapám "csatatere" a rendelő volt... Ott esett el. Rendelés közben.
Miközben azt csinálta amit szeret. 

Sose panszkodott, sose ellenségeskedett. Mindig vidám volt, és életerős.Tudta mit akar.
Én így szeretném őt megőrizni az emlékeimben, Még ha ezt most ezt a következő időszakot kilátástalannak is látom.
1238930_462661740515164_1213314897_n.jpg

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://dalma91.blog.hu/api/trackback/id/tr236050062

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.